Második Otthon

Élnek-e közöttünk hősök?

Erre voltunk kíváncsiak, amikor tavaly nyáron meghirdettük "Hősöket keresünk" pályázatunkat, és arra biztattuk olvasóinkat, értesítsenek bennünket olyanokról, akik önzetlenségükkel, elszántságukkal és leleményességükkel megváltoztatják, boldogabbá, teljesebbé teszik mások életét.

A bakonyszücsi templom árnyékában meghúzódó régi ház alig különbözik a többitől. Csak a bejárat melletti felirat különleges: Második Otthon. Alatta pedig: Daganatos Betegek Rehabilitációs Lelki Otthona.

Az udvaron a jókora fenyő alatt kiscicák kergetőznek. Arrább medence kéklik, a közelében kerti pad hívogat.

- A cicákat nézi? Nem az enyémek, csak jönnek, én pedig enni adok nekik. Minden életet tisztelni kell.

Az ajtóban álló barna, göndör hajú asszonynak kissé rekedtes, mégis megnyugtató a hangja. Végigsimítja virágmintás ruháját, megtörli a szemét. - A fáradtság könnyei - magyarázza. Kezet nyújt. - Dr. Bakos-Tóth Márta vagyok. Egész éjjel fenn voltam, egy daganatos kislány apukájával beszélgettünk. Kiderült, hogy nagyobb a baj, mint hittük, lelket kellett önteni beléjük.

Az ebédlőben ülünk le. A falon nevetős fotók, gyerekrajzok. Egy nagy kartonlapon rengeteg tenyér lenyomata, fölötte az ajánlás: a debreceni csoporttól. Amikor megjegyzem, milyen otthonos itt, Márta néni (ő kérte, hogy így szólítsam) elmosolyodik. - Húsz évvel ezelőtt, amikor idejöttünk, itt még istálló volt - mutat körbe.

Márta néni szavaiból két történet bontakozik ki, ami tulajdonképpen egy: a Második Otthon és az ő életének a históriája. Édesapja mindent megtett, hogy a II. világháború után ne legyen baj a származásukból: lemondott a vagyonukról, és a családban mindenki nevet változtatott. Hiába. Mégis kitelepítették őket. Ide, Bakonyszücsre.

Márta akkor hatéves volt. Kilenc év múlva meghalt az édesanyja, apja pedig összeroppant. - Nekem kellett kivezetnem az én csodálatos, hat nyelven beszélő apukámat a depresszióból - mondja. - Nappal eljátszottam az életvidám lány szerepét, éjszaka pedig anyukámhoz imádkoztam. Mai fejjel visszagondolva már látom, hogy ez a szerep is egyfajta terápia volt. Valószínűleg közrejátszott abban, hogy pszichológus lettem.

Márta 23 évig dolgozott a II. Sz. Gyermekklinikán, és újításai, erőfeszítései az egész országban hatással voltak a daganatos gyermekek rehabilitációjára. Játszószobát alakított ki, bevezette a foglalkozásterápiát, és rengeteget tett azért, hogy a szülők a kórházban is együtt lehessenek gyermekeikkel. Azt vallja, hogy ha egy gyermek megbetegszik, nemcsak őt kell bevonni a rehabilitációba, hanem az egész családot.

A doktornő a ’80-as évek végén Majoros Gábor gyógypedagógus kollégájával Balatonkenesén nyári tábort szervezett a daganatos gyerekeknek. - Rájöttem, hogy bármit teszünk, a kórház csak kórház marad - magyarázza. - Ahhoz, hogy a pszichoszomatikus gyógyítás során a pozitív benyomások kerüljenek túlsúlyba, ki kellett szakítani a gyerekeket abból a közegből, amely a betegségükre emlékeztette őket.

A táborozás minden várakozást felülmúlva remekül sikerült. A gyerekek szinte az első pillanattól ösztönösen segíteni, bátorítani kezdték egymást. Az is jót tett a közösségnek, hogy az addig csak fehér köpenyben látott orvosok hirtelen társakká, barátokká váltak. - Senki nem evett olyan jóízűen a kórházban, mint Balatonkenesén, ahol Schuler Dezső professzor úr felesége panírozta a rántott csirkét - emlékszik vissza Márta néni. - A szülők is felszabadultabban viselkedtek, hiszen labdázva, úszva, játék közben látták gyerekeiket. Szinte egy nagy család lettünk.

Az élmény arra sarkallta a doktornőt, hogy rendszeressé tegye a táborozásokat. Akkor ajánlotta fel neki Bakonyszücs lelkipásztora, Rajczi Pál a plébánia melletti még romos épületet. A következő év nyarán, 1989-ben már ott táboroztak a gyerekek, majd egyre sűrűsödtek a turnusok. A doktornő öt évig minden szabadságát erre áldozta, majd 52 évesen válaszút elé került: marad a klinika vezető pszichológusa, vagy a Második Otthonnak szenteli életét. Ő Bakonyszücsöt választotta.

Évente több száz a betegek (és családtagjaik) száma, akik 7-8 napos terápiás ciklusokban válnak egymás segítőivé. Az ország minden részéről érkeznek, és senkinek sem kell fizetnie. A szülők és a gyerekek játszanak, rajzolnak, üveget festenek, kerámiákat készítenek, és közben látják azokat, akik már meggyógyultak.

A kalocsai dr. Körmendy Szabolcs szerint, akinek Zsófi lánya hatévesen gyógyult ki a leukémiából, ez a legjobb terápia. - Ezek a kis közösségek egymásból merítenek erőt - mondja. - Márta néni egy fantasztikus szigetet alakított ki, és nagyszerű ember. Több egykori betegének tanulmányait anyagilag is támogatja.

A budapesti Kovács Adriennél hétévesen fedezték fel a Ewing-szarkómát, tízesztendősen amputálni kellett a jobb lábát. Ő már az első bakonyszücsi táborban is ott volt, és ma, 35 évesen, két kisgyerek anyukájaként ő is a segítők közé tartozik. - Nekem Márta néni segített, hogy elfogadjam azt, ami velem történt - mondja. - Tavaly nyáron találkoztam egy kislány-nyal, akinek ugyanúgy amputálták az egyik lábát, mint nekem. Nem kellett vigasztalnom. Az, hogy együtt úsztam és játszottam a gyerekeimmel, mindent elárult neki arról, hogy a kezelések után is van élet.

Persze, a Második Otthon életéhez a tragédiák is hozzátartoznak. A halál azonban nem tabu a gyermekek számára. - Nem csinálunk titkot abból, ha esetleg elveszítünk valakit - mondja Márta néni. - Ilyenkor beszélgetünk arról, aki elment, és megköszönjük a Jóistennek az ő életét. Emlékszem, egyszer éppen az egyik legnehezebben kezelhető 15 éves fiú - ma már 29 esztendős - mondta azt, hogy jók ezek a közös emlékezések, mert mi olyan erősek vagyunk, hogy ezt is kibírjuk.

Lassan vége a látogatásnak. Már búcsúzkodnék, amikor Márta néni megfogja a karomat. - Jegyezze meg, fiatalember: minden életnek célja van. A mi dolgunk az, hogy megtaláljuk a boldogságot. Mert Isten nem bánatra, hanem örömre teremtette az embert. És most adjon egy puszit...